2008.07.02.

A közelmúltban hozta meg határozatát az Alkotmánybíróság a gyógyszer-gazdaságossági törvényről, amely az adott területen tevékenykedő vállalkozások számára legalább olyan fontos kérdés volt, mint - maradjunk az adójog területén - az általános vállalkozások számára a házipénztár-adó vagy a minimumadó.

A törvényt 2006 végén fogadta el a kormányzati parlamenti többség, és az akkori megszorító csomag egy olyan speciális része volt, amely a gyógyszerkassza rendszeres, a célt messze túllépő hiányát akarta több eszközzel is megfékezni. (Persze egyéb, a gyógyszerforgalmazás szempontjából fontos rendelkezéseket is tartalmazott, de ez jelen határozat szempontjából lényegtelen.)

Lényegében három fő elvonást fogalmazott meg a jogszabály: a gyógyszerek után a kassza által kifizetett támogatás meghatározott részét vette vissza a nagykereskedőktől és a forgalmazóktól, adó jellegű sarccal terhelte meg az orvoslátogatókat alkalmazókat, valamint - és ez teljesen egyedülálló a magyar adójogban - a gyógyszerkassza hiánytúllépésének utólagos finanszírozását rakta át a gyógyszerforgalmazók vállára.

Terjedelmi okokból sajnos nincs lehetőség a határozat tanulságainak mélyebb kivesézésére - és vélhetően ennek úgyis inkább egy speciális adófolyóiratban lenne a helye -, ezért ugorjunk inkább rögtön a konklúziókhoz. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az alkotmány nem támaszt érdemi korlátot az adók tárgyának, mértékének meghatározása tekintetében, csak igen szélsőséges esetben vetődhetnek fel alkotmányossági kérdések ebben a témakörben. Ez persze nem új, már a korábbi határozatokból is kitűnt, inkább az volt meglepő, hogy az alkotmányban lefektetett és több korábbi határozatban is körüljárt alapelvek (a közterhekhez való hozzájárulásnak a személy jövedelmi és vagyoni helyzetéhez kell igazodnia) mennyire nem értelmezhetők a jövedelem- és vagyonadók körén kívül. A bíróság nem ítélte problémának, hogy a fenti elvonások nagysága hogyan viszonyul (vagy nem) a kötelezett jövedelméhez/vagyonához (nem vizsgálja, van-e egyáltalán jövedelme vagy vagyona). Vajon ez abból fakad, hogy a jövedelemhez/vagyonhoz kötöttség adott alkotmányi kifejezése még 1989-ből származik, amikor az adórendszer a maihoz képest gyerekcipőben járt? Erre talán csak egy alkotmányjogász tudna válaszolni.

Annyi mindenesetre biztosnak tűnik: a mai magyar helyzetben, amikor az állami újraelosztás - és ebből fakadóan az adóztatás - kirívóan magas és a versenyképességet erőteljesen fékező, csak a pénzügyi kormányzat józan belátására hagyatkozhatunk, az alkotmánybírósági mentsvár illuzórikus. Nincs ezzel persze probléma, csak legyünk vele tisztában. Az alkotmány sem szabályozhat és korlátozhat mindent. És persze közben reménykedjünk, hogy egy pénzügyminiszter sem kap az alkalmon, hogy - ezzel is elősegítve a nagyobb állami költekezést - az aktuális költségvetési hiányt utólag az adót fizető (értsd: adót el nem kerülő) személyek és vállalkozások között szétosztva finanszírozza.

Forrás: Napi Gazdaság

Fórum - Hozzászólás a fórumban >>

Tipp!

Hirdessen a Magyar Tudakozó oldalain >>